"Nincs most sem több természeti katasztrófa, mint régen, csak jobb a hírközlés."
Kezdetben vala az Ige. Aztán eljöve a félreértés.
"Az axióma olyan kiindulási feltételt jelent (például a filozófia ágaiban, vagy a matematikában), amit adottnak veszünk az érvelések során. Az axióma különféle okok miatt nem megkérdőjelezhető, megállapított alaptény, alapigazság.
A szó etimológiája: a latin axioma a görög axióma (άξίωμα) szóból keletkezett, amely szószerint valami értékeset jelent, az axioun értékesnek tartani igéből, az axios érték, értékes szavakból; rokona a görög agein súlyt mérni, nyomni, hajtani igének (amelyből az angol agent (tényező, ágens ügynök stb. szó is származik)."
Talán ezen a blogon nem kell elmagyarázni, hogy a konzisztencia elvárása, röviden a logikusság alapvető elvárás, ha azt gondoljuk, hogy a másik ember, de legalább a másik ember mondanivalója megérthető.
Azt sem, hogy két, egymást kizáró állítást közül maximum az egyik igaz, de lehet, hogy egyik sem. Lényeg, hogy mindkettő biztos nem.
Akkor a lényegre is térhetünk.
Az embernek van egy értékrendje. Gyakorlottabb embernek olyan, ami legalább belsőleg konzisztens. Az ember, továbbá, igyekszik kerülni a kognitív disszonanciát. Sajnálattal kell megjegyeznem, hogy az utólagos racionalizálás egy méltatlanul alulbecsült tevékenység, sőt gyakran egyenesen nevetség tárgya. Ez érthető a róka és a savanyú szőlő példájában, de nem érthető, hogyha elfogadjuk azt, amit a kommunikációról írtam. Közösségben élünk, és tartozunk embertársainknak azzal, hogy érhetően viselkedünk. Az, hogy a tudatalattink gyorsabban dönt, mint a tudatos énünk, se azt nem jelenti, hogy a tudatos énünknek nincs igaza, se azt, hogy az utólagos megmagyarázás mindenképpen hazug. Csak azt, hogy időre lehet szükségünk, amíg szépen összeszedjük a szavainkat, hogy meg is tudjuk fogalmazni, hogy miért döntöttünk úgy.
Ha már a közösségnél tartunk, ennél több is igaz. A közösséget mindig az definiálta, hogy ki az, akit megértesz. A "német" szavunk a szláv néma szóból származik - idegen, mert nem érted meg. Sőt, a legtöbb nép önmagára alkalmazott szava az "ember" szavával fakad azonos tőről. Vagyis, akit nem értesz meg, az nem ember.
A nyelvek szerepe, a közösség definiálásán túl, a valóság leírása. Mármint a valóságnak tekintett dolgoké. Hogy mit tekintenek valóságnak, az is fontos definiáló eleme egy közösségnek.
Itt érkeztünk el a mottóhoz: ahogy a földrengésekről, úgy az alternatív valóságokról is jobban, könnyebben tudunk értesülni, főleg, hogy idegen nyelveket is ismerünk. Másrészt, ha amint állítom, a logika is egy nyelv, sőt minden ember közös nyelve (hisz meg akarjuk érteni egymást), akkor a valóságnak, amit leír, is azonosnak kell lennie.
És itt van a kutya elásva, és ezért kellett a kognitív disszonanciáról beszélnem. Amíg a különböző, egymást kizáró nézeteket valló emberek egymástól távol, hatékony kommunikációs eszközök nélkül éltek, addig nem szembesültek azzal, hogy a világ nem olyan/nemcsak olyan lehet, mint amilyennek ők hitték. Mióta a kommunikáció bármely két hely között azonnali, és a személyes találkozáshoz se kell több, mint egy nap, az ezzel való szembesülés mindennapi élmény. Folyamatosan azzal találkozunk, hogy a valóságunkat, ami nyilván objektív, mások másnak látják. Ez értelemszerűen lehetetlen, és a korábbiak értelmében egyetlen lépésben vezet ahhoz a következtetéshez, hogy aki másként gondolkozik, nem ember. Hiszen ha a másik logikus, de nem ért velünk egyet, akkor más axiómákból indul ki, tehát mások az értékei, tehát nem ember. Ha nem logikus, akkor más nyelvet használ, tehát dettó nem ember. (Az természetesen magától értetődő, hogy bármivel, amit erkölcsnek szokás nevezni, csak embertársainknak tartozunk. A zsidók és a szúnyogok azért voltak egyformán elgázosíthatók, mert egyformán nem voltak emberszámba véve. Mostanában csak a szúnyogokat gázosítjuk, mióta a zsidókra találtunk egy másik narratívát.)
Ez teljes mértékben megmagyaráz a magyar közélet kettéhasadtságától a vallásháborúkig (lásd Szíria vagy Irak) mindent, amit nap mint nap tapasztalunk. Ha valaki mást mond, mint te, azzal el akarja venni a valóságot tőled, vagyis támad, vagyis ellenség.
És ezt közvetlenül nem is lehet elítélni. Senkitől nem várható el ugyanis, hogy egymásnak ellentmondó axiómákat fogadjon el, ez ugyanis tönkretenné a nyelvet, a jelentést, az értelmet, úgy a szövegét, mint potenciálisan az életét. Mivel ellentmondásból bármi következik, ezért ha az ellentmondás megengedett, akkor az élet és halál, létezés és nemlétezés is egybeesik, és akkor minden mindegy. Vannak keleti vallások, amik pont ezt hirdetik - mondjuk én azt mondanám inkább, hogy ellentmondás akkor sincs - hisz ha nincs semmi, se élet, se halál, se világ, akkor nincs, ami között ellentmondás legyen.
Természetesen megtehetjük, hogy az efféle álláspontot tekintjük a magunkának, és akkor végeztünk is, nemcsak ezzel a poszttal, de úgy általában az etikával, a kommunikációval és más egyebekkel is. Vagy feltehetjük, hogy a világ megismerhető,és azt is, hogy mindaz, amit mi gondolunk más emberekről (embercsoportokról), azt ők is gondolják rólunk. Hiszen ha mi nem értünk valakit, mert más nyelvet használ, akkor ő se ért minket. Ha mi erre (mégoly érthető módon is) agresszióval reagálunk, akkor ő is. Ha közös nyelvünk ugyan van, mint itt a magyar, vagy általánosságban a logika, de axiómáink különbözőek, akkor is fennáll a választás lehetősége: vagy elpusztítjuk a másik axiómát (nyilván a hordozó "értéktelenekkel" együtt), vagy megpróbálunk közös axiómákat találni.
Nyilván egy békepárti embernek az az alapaxiómája, hogy mindenki ember, aki annak látszik. Egy öngyilkos terroristának meg az, hogy mások annyira nememberek (mert az axiómáik annyira elfogadhatatlanok, értéktelenek), hogy még a saját pusztulása sem túl nagy ár az eretnekség ritkításáért.
A szomorú az, hogy a két axióma összeegyeztethetetlen. És két (vagy több) fél esetén elég az egyiknek háborút deklarálni, hogy háború legyen. Csak a békéhez kell minden fél egyetértése. Az egyetértéshez meg azonos axiómák. Az azonos axiómákhoz meg filozófiai bátorság, egyszerre két irányban. 1: nem félni megkérdőjelezni a sajátjainkat. 2. Nem félni megkérdőjelezni másokét. Igen, ez utóbbi nem különböztethető meg a nyílt agressziótól. Legalábbis külsőségekben nem, csak bevallott, vélelmezett, remélt szándékban. Amire nem gondolnak ugyanis a felületes békepártiak: a különböző axiómáknak _valóban_ veszniük kell a tartós békéhez, különben nem béke van, hanem fegyverszünet, ami a következő háború előjátéka. Az egyetlen különbség a népirtó és a valódi békehozó között, hogy az utóbbi a _közös_ axiómák reményében támadja a másikét, míg az előző a _sajátja_ érdekében.
Ez is egy olyan finom distinkció, amit nagyon nehéz meglátni. Ugyanis a vita kezdetén az ember nem tehet mást, mint a saját axiómáival jön a másiké ellen - nincs másunk eleinte, mint a sajátunk. És így a megegyezésre törekvés látszatra azonos a kiirtásra törekvéssel. Csak a második lépésnél derülhet ki, hogy másról van szó: amikor visszalövés helyett (mellett) vissza is kérdezünk: "miért"? Miért azok az axiómáid, amikkel kezdted a támadást? És ekkor, aki mindkét módon bátor, elgondolkozik.
Talán így érthető, hogy miért mondom, hogy az igazság fontosabb, mint a béke. Hazugságra ugyanis nem lehet békét alapozni, a közös igazságból azonban automatikusan következik a közös (másmilyen ugyebár nincs) béke.
