Kissé nagyképűen választottam címet, de igyekszem megmagyarázni.
Alaptétel: eléggé intelligens és becsületes embereket (és közülük való vezetőket) feltételezve, minden társadalmi rendszer egyforma.
(Einsteini relativitás: minden vonatkoztatási rendszer egyenértékű a mozgástörvények szempontjából.)
Egyforma abban az értelemben, hogy ugyanolyan helyzetekben ugyanolyan döntéseket hoznak. Nincs érdemi különbség a preferenciáik, a döntési szempontjaik, az értékrendjük között. Elvégre minden társadalmi rendszert a korábbiak hibáinak javítása céljából hoztak létre, azért, hogy a társadalom minden tagja a lehető legboldogabb legyen. Ezért jogos a feltételezés, hogy minden rendszer – elvileg – jó szándékú, csak az egyes megvalósítások hagynak kívánnivalót maguk után. Ez pedig egyértelműen a rendszereket megvalósító emberek hibája…
Az intelligencia és a becsületesség a két alapvető fontosságú fogalom, amelyekre egy társadalomnak a működéséhez szüksége van. Az intelligencia azért fontos, hogy a társadalom egyedei megértsék, hogy hogyan működik a társadalom, milyen igényei, szükségletei vannak egy rendszernek, a becsületesség pedig ahhoz szükséges, hogy az így felismert szükségletekből következő intézkedéseket mindenki magára nézve kötelezőnek ismerje el, és aszerint cselekedjen.
Egyszerű példa: tekintsük a városi tömegközlekedés rendszerét és a bliccelőket. Azt mindenki tudja, hogy tömegközlekedésre szükség van, és a haszna meghaladja a költségeit. Néhányan azonban potyautas magatartást tanúsítva a többiekre hárítják azokat a költségeket is, amelyek az ő hasznosságuk növelésére fordítódtak. Emiatt a többi utasnak magasabb jegyárakat kell fizetnie, ami persze csak a bliccelési hajlandóságot növeli.
Egy intelligens emberekből álló társadalom belátja, hogy szükség van tömegközlekedésre, valamint azt is, hogy egy ember akkor fizeti a legkevesebbet érte, ha mindenki kiveszi a részét a fenntartásból, főleg, ha beszámítjuk, hogy a tömegközlekedésből (mindenkire kiterjedő orvosi ellátásból, útépítésből stb.) annak is haszna van, aki nem veszi igénybe, pl. a kisebb forgalom, kevesebb baleset és légszennyezés stb. által. Egy becsületes ember pedig be is fizeti a ráeső részt.
Egy kommunista kormányzat esetleg kivet mindenkire akkora adót, amely fedezi a költségeket, egy kapitalista pedig talán megfelelő árú bérletek árusításával gyűjti össze a pénzt. A végeredmény mindkét esetben az, hogy az emberek kb. annyit fizetnek, amennyit szükséges. (A szintén becsületes vezetők pedig nem sikkasztják el a bevételt.) Egy intelligens társadalom pedig a két megoldás közül azt választja, amelyik hatékonyabban megvalósítható.
Egy társadalom néhány tagját megbízhatja azzal, hogy úgynevezett vezetőként eljárjon a mindennapi ügyekben, azaz azzal foglalkozzon, hogy a társadalom rendelkezésére álló, természetesen szűkös erőforrásokat a lehető leghatékonyabban használja fel, az egész közösség javára. Fontos megemlíteni, hogy intelligens embereket feltételezve, elsősorban nem azért választanak meg néhány embert vezetőnek, mert azok jobbak lennének erre a feladatra, hanem azért, mert a munkamegosztás növeli a hatékonyságot. Amíg néhányan vezetik a közösséget, a közösség javára, addig a többiek saját szakmájukban dolgoznak, szintén a közösség javára. Ez az elrendezés gyanúsan emlékeztet egyes, népes kolóniákban élő állatok modelljére, pl. méhek, hangyák. Talán nem véletlen…
Mi (és mi nem) a demokrácia? A demokrácia – akárcsak a többi társadalmi rendszer – arra irányul, hogy a társadalom egyes tagjainak a jólétét előmozdítsa. Tréfás, de érthető definíció szerint a demokrácia az a feltételezés, hogy az emberek több mit felének az esetek több mint felében igaza van. Pontosabban olyan rendszer, amelyben a többség által (többnyire) helyesnek tartott értékek érvényesülnek. Közkeletű félreértés, hogy a demokráciában mindenki azt csinál, amit akar. Tévedés. Ez a rendszer az anarchia. A demokrácia ezzel szemben az, amikor a hatalommal felruházott egyének hatalmukat a köz (=többség) javára fordítják. (Nem a saját javukra, mert becsületesek, és nem is egy kisebbség javára, mert az diktatúra volna.)
Jelenlegi viszonyaink között, amikor is a társadalmat nemcsak intelligens és becsületes emberek alkotják (sokan mindkét erénynek híjával vannak), ez egyúttal azt is jelenti, hogy ha egy vezető valóban a nép érdekében tevékenykedik, az könnyen vezethet népszerűségvesztéshez is. Ez akkor következhet be, amikor az érintettek nem értik az intézkedéseket, amelyek számukra hátrányosak. Ahogy azonban egy szállóige tartja: a politikus a saját újraválasztását tartja szem előtt, az államférfi az ország érdekét.
Miért szerepel ennyit a társadalom szó?
Azért, mert az egyén létezésének csak ebben a kontextusban van értelme. Sarkosan fogalmazva a társadalom megvan az egyes egyének nélkül, de egyetlen egyén sem lehet meg a társadalom nélkül. Ezt az állítást egyesek vitathatják azon az alapon, hogy a társadalom sem más, mint egyének összessége, és „darabra” igazuk is van. Mégsem tagadhatjuk, hogy létezik olyan, hogy társadalom, az egyes egyének szintjén felül is. Bizonyítja ezt azoknak az intézményeknek a léte, amelyek az emberi együttélés következtében, annak előmozdítására jöttek létre.
Ilyen legelőször is a jogrendszer, amely a többi (köz)intézmény alapjait lerakja, valamint az egyes emberek együttélését szabályozza. Ebből is látszik, hogy különálló, független egyének estében nem sok értelme lenne. Az az igény hívta életre, hogy az emberek – szándékosan? – kényszerből? – együtt éltek folyók mentén, városállamokban, kicsi, majd egyre nagyobb országokban, a nemzetközi jog tekintetében közös bolygón, és emiatt szükség volt az együttélés szabályainak kialakítására, hogy a közösség működőképes lehessen. Ez a kijelentés épít azokra a ki nem mondott, maguktól értetődő alapfeltevésekre, hogy a közösség sikeresebb lehet, mint az egyes egyének, a munkamegosztás, a védelem és a szolidaritás miatt. Ennek okáért aztán biztosítani kell, hogy a közösség fennmaradjon és működjön, még a tagjainak bizonyos mértékű korlátozása árán is. Egy jól működő közösség tagjaként ugyanis az egyén is többre viheti, mint korlátok nélkül, de egyúttal segítség nélkül, egyedül. A jogrendszer éppen erre való: megmutatja, mit szabad és mit nem e cél érdekében. Abban, hogy egy közösségben az egyéni szabadság korlátozva van, az tükröződik, hogy a közösségen kívül a fennmaradás lehetőségei vannak korlátozva, azaz a korlátlan szabadság helyetti együttműködésből fakadó haszon a kárpótlás a feladott jogokért. Sikeres közösségben nagyobb a haszon, mint a veszteség.
Ilyen közösségi intézmények azután a politikai szervezetek, az iskolák és bármi, amelynek a működése egynél több ember munkáján alapul. Nemcsak a „köz”-zel kezdődő nevű intézmények, hanem a magánvállalatok is, hiszen ezekben ugyanúgy a korlátlan szabadság helyetti együttműködés a fő működtető tényező.
Nem jutottunk volna messze a kőkortól, ha nem értjük meg egyre inkább a fenti gondolatokat, és nem alkalmazzuk azokat mindennapjainkban.